Zoknyinyem

Ma bejött egy néni az irodába és ezt mondta: "Zoknyinyem." Értetlenül néztem, mire megismételte: "Zoknyinyem." Aztán lassan kiderült mit szeretne, szabad fordításban az előző szó így hangzik: "Zonkit árulok, nem lenne szüksége néhány darabra?"

Az újfajta per a XIX. században

Ilyen mondatok mostanság is kellenének: "Kik más munkáiból a nekik tetszö részeket kicsipkedik, s úgy nyomtatják ki nevök alatt, mintha Istentudja mennyit izzadt volna üstökük a szép gondolatok miatt"

Debreceni tavaszi képek

A tanú az eljárásban

Többször felmerül a kérdés, hogy mennyire lehet hinni egy tanúnak. Bár a hamis tanúzás bűncselekmény, mégis sor kerül a bíróság előtti hazugságra. Erre a bíróság hamar rájön.

Nemrégen egy “megbeszélt” történettel érkezett a tanú, még mielőtt a bíró kérdezett volna valamit, egy “mondhatom?” után elindította az áradatot, olyan “rossz tanuló végre egyszer megtanulta az anyagot és gyorsan ledarálja, hogy minél hamarabb vége legyen” stílusban. Persze a bíró azonnal jelezte, hogy akkor most előröl kezdjük és majd kérdez. Néhány kérdés után ellenmondásba keveredett.

Természetesen szóba sem kerülhet az, hogy az ügyvéd hazugságra bírja rá a tanút. Árnyaltabb kérdés, hogy leüljünk-e a tárgyalás előtt átbeszélni a történteket, esetleg miket kellene hangsúlyozni.

Ebben nagy az ügyvéd felelőssége. Ugyanis egy személy kör esetén - akik sajnos gyengébb értelmi képességekkel rendelkeznek és a tárgyaláson egyébként is könnyebben belezavarodnak a történetbe - visszájára fordulhat. Megkaphatják azt a kérdést, hogy vajon megbeszélték-e mostanában ezt az eseményt? És a tanú elmondja, hogy tegnap az ügyvéddel. Ekkor pedig mindegy, hogy mennyi igazságtartalma volt az elmondottaknak, a tanú szavahihetetlen. Jobb hagyni és meg sem kérdezni, hogy mi történt.

Tehát amennyiben értelmesnek látjuk a tanút, akkor ajánlatos leülni és átbeszélni a dolgokat, egyébként nem tanácsos.